Péter másfél hónapot feküdt a Budapest Hospice Házban. Az év húsvétjáig minden hétfőn beült testvére autójába, és elfurikáztak arra a bridzspartira, ahova több mint 20 éve jár. Ameddig ereje volt, egyetlen alkalmat sem hagyott ki. A hosszú évek alatt a kártyapartnerekből kedves barátok lettek, családtagokként tekintettek egymásra. Pár éve Péter második felesége is elhunyt rákban, saját betegségében és magányában ez a társaság adta számára a legfőbb biztonságot és szeretetet.
2011-ben daganatot diagnosztizáltak Péter combjában. Egyszer megműtötték, a betegség kiújulása után azonban nem lehetett megismételni a műtétet: „a daganat inoperábilis”− hangzott az ítélet orvosi nyelven. Az ő döntése volt, hogy ne vágják le a lábát, amely esetleg megmenthette volna az életét, igaz, erre semmi garancia nem volt.
Mire kapcsolatba kerültünk vele, a tumor és a tünetetekkel folytatott embertelen küzdelem töltötte ki az idejét. Amikor hónapokkal korábban elkezdett rosszabbra fordulni az állapota, egy kórház krónikus osztályára utalták, de sikerült elintéznie, hogy hazamehessen. Ezt követően is rendszeres ápolásra szorult, a sebeit naponta volt szükséges szakszerűen átkötni, hogy ne vérezzen el.
Sokáig otthonápolásban segítették őt munkatársaink, idővel pedig felajánlottuk neki, hogy költözzön a Házba. Ő élt ezzel a lehetőséggel, mert betegségén kívül a látásával is baj volt. Egyik szemére teljesen vak volt, a másik szemével pedig alig látott.
A folyamatos vérzés miatt csökkent az ereje, járása a szeme és a lába miatt is bizonytalan volt, ezért nem merte elhagyni a Budapest Hospice Házat. Félt, hogy ha el is jutna az egyik kártyapartira, vérezni kezdene. Ez a „malőr” − ahogy ő nevezte − egyszer már megtörtént, s Péter attól tartott, hogy ismét nagy tócsát hagyna maga alatt, ami zavarná a többieket.
Pedig valószínűleg nem zavarta volna őket. Örültek, amikor legutóbb velük volt, lesték minden mozdulatát. Hetente egyszer telefonon is beszéltek, és mindig mondták, hogy szeretnének találkozni és időt tölteni vele, amíg még lehet. De hiába szerettek volna segíteni, Péter nem akarta, hogy így lássák őt. „Hiúság: férfi a neved” – mondta.
„Egyrészt nem akarok senkinek a terhére lenni, másrészt lehangoló látványt nyújtok, nem akarom, hogy így lássanak. Szeretem őket, és nem akarok ezzel fájdalmat okozni nekik!”
„Mostanra egyébként nincs már semmilyen kívánságom, kérésem vagy óhajom. Nincsen semmilyen igényem sem. Időnként eszembe jut egy-egy régi emlék gyerek- vagy fiatal koromból, azon elcsemegézgetek, és ez boldogsággal tölt el. Érzem, hogy a Hospice Házban szeretettel vesznek körül, és szakszerű ellátást kapok, nincs okom panaszra.
Olyan boldog vagyok, amennyire egy öregember boldog lehet. Elégedett vagyok jelen helyzetemmel, a világgal. Ezt hívják úgy a hinduk, hogy nirvána. A mennyország kapujában vagyok, semmit sem bánok és semmi sem fáj a lelkemnek.„
Betegünk nevét a bejegyzésben megváltoztattuk.
A kiemelt képek illusztráció, a második kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.
Támogassa a törődést adója 1%-ával! Köszönjük!
Adószámunk: 19663258-1-41