Éva nénivel sokat beszélgettünk a Hospice Házban. Szép, hosszú élet állt mögötte, és a bent töltött hetek alatt úgy érezte, felkészült annak lezárására.
Ahogy telt az idő, a kislányos mosolyú, nevető szemű Éva néni, aki gyermeki makacssággal várta el a tegeződést mindegyikünktől, egyre inkább magába fordult, arca pedig fokozatosan „hozzáöregedett” életkorához. Beszélgetéseink hétről hétre egyre rövidebbek lettek, ahogy teste kimerültebben szolgálta, lelke pedig már kevésbé igényelte a társaságot.
Éva néni az utolsó időben a napok nagy részét alvással töltötte. És innentől pszichológus kolléganőnk visszaemlékezése következik:
Akárhányszor bementem hozzá, csak a fejét csóválta: „nem vagyok jól, drágám, nem vagyok jól”, „ne haragudj, de most nem tudok…, nagyon fáradt vagyok”, „köszönöm, hogy benéztél, de nagyon kimerült vagyok”. Megsimogattam, jó pihenést kívántam neki, nem akartam fárasztani. „Sajnálom, hogy nem vagy jól. Akkor pihenj csak nyugodtan! Csak bejöttem megnézni, hogy vagy.”
Éva néni mindent megkapott, amit adhattunk neki – az orvosok továbbra is aktuális állapotának megfelelő terápiát írtak elő, az ápolók gondos, óvatos mozdulatokkal kötötték át, gondozták, táplálták, amennyire lehetett, de a legfontosabb a nyugalom, a kényelem és a biztonság volt. Én csak az ablakból, ajtóból lestem be rá jövet, menet.
Aztán rohamosan közeledett a szabadságom ideje, köszönés és búcsú nélkül pedig nem jó elmenni, így – éreztem – utoljára meglátogattam Éva nénit. Halkan beléptem, az ágya mellé álltam, és megsimogattam a vállát. Éva néni az érintésre egyből kinyitotta a szemeit.
„Jaj, de jó! De jó, hogy itt vagytok… Nem tudtam, hogy ilyen gyáva vagyok… Segítetek nekem?” „Miben segítsünk?”– kérdeztem, de válasz nem érkezett. „Amiben tudunk, segítünk” – mondtam. „Anna nővér látom, pont most jön, hogy tisztába tegye. Kint megvárom, aztán visszajövök.”
Miután a nővér elhagyta a szobát, visszamentem hozzá. Éva néni a kezeimért nyúlt. Már nem mondott semmit, nem is válaszolt. Talán kimeríthette a pelenkázás is, gondoltam. Végül csak ennyit mondtam neki:
„Vigyázunk rád, veled vagyunk, itt biztonságban vagy. Minden rendben lesz. Te csak pihenj nyugodtan.”
Néhány másodperc elteltével éreztem, hogy megszorítja a kezem, és az előbbinél már egy fokkal nyugodtabban (de az is lehet, hogy csak kimerültebben) válaszolt. „Jól van. Köszönöm. Jól van.”
Betegünk nevét a bejegyzésben megváltoztattuk.
A kép illusztráció.
Támogassa a törődést adója 1%-ával! Köszönjük!
Adószámunk: 19663258-1-41