Eszter gyógypedagógiai asszisztensként dolgozott, imádta a munkáját és a rá bízott gyerekeket. Autistákkal foglalkozott. „Sprinteltem utánuk, nehogy kiszaladjanak az úttestre, most meg olyan gyenge vagyok, hogy járni sem bírok. Fogat is alig tudok mosni, és azon gondolkodom, hogy nem is érdemes.” – mondja sírva.
Eszter 57 éves, és ahogy beszélgetünk, végig sír. Szinte fáj neki, annyira, megállíthatatlanul ömlik a könnye. Bő fél évvel ezelőtt fel sem merült egy életet fenyegető betegség lehetősége. Azt hitte, epebaja van, eleinte az orvosok is ezt mondták neki, de kiderült, hogy hasnyálmirigyrák. Mikor az orvos közölte vele, hogy belátható közelségbe került a vég, rögtön elkezdtek hospice intézményt keresni a lányával. „Nem akartam a saját piszkomban meghalni. A lányomék Gödön laknak, 2 éves az unokám, nem akartam, hogy mellette halljak meg.” – mondja, és zokog, ahogy az unokáját említi. Eszter tudta, mi a hospice, olvasott már róla korábban. Így bukkantak az alapítványra, és így került Eszter a Budapest Hospice Házba.
Azok az emberek, akiknek nem adatik meg az öregkor, akik úgy mennek el, hogy még sok dolguk van itt, sokkal nehezebben békélnek meg a tudattal, hogy meg kell halniuk. Nem maguk miatt sírnak, hanem amiatt, hogy a felelősséget, amit másokért vállaltak, nem tudják megtartani.
Eszter azt fájlalja, hogy nem tud segíteni a lányának, pedig nagyon szeretné, ha a kisgyermekes anya hétköznapi terheiből átvehetne. Segítene az építkezésben neki, és boldogan unokázna. Ehelyett fekszik, számolja a napokat, és a halált várja. „Inkább lenne már vége” – mondja.
*
Eszter beszélgetésünk után néhány héttel, fájdalmak nélkül halt meg. Megadtuk neki a legtöbbet, amiben segíteni tudtuk őt: a biztonságot, a méltóságot és a fájdalmak megszüntetését.
Betegünk nevét a bejegyzésben megváltoztattuk.
A kép illusztráció, és a Magyar Hospice Alapítvány tulajdonát képezi, felhasználása nem engedélyezett.
Támogassa a törődést adója 1%-ával! Köszönjük!
Adószámunk: 19663258-1-41